Sárkányok tánca (75 page)

– De ez egy
vad!

– Volt, amíg el nem mondta a szavakat. Most már a testvérünk, aki a kardforgatásnál is többre tudja tanítani a fiainkat. Nem árt, ha elsajátítanak néhány szót az ősi nyelvből, és megtudnak ezt-azt a szabad nép szokásairól.

–
Szabad!
– rikoltotta a holló. –
Kukorica! Király!

– Az emberek nem bíznak benne.

Melyik emberek?
– kérdezte volna legszívesebben Jon.
Hányan vannak
? Ám ez egy olyan útra vitte volna, amin nem akart végiglovagolni.

– Sajnálattal hallom. Van még valami?

Cellador septon szólalt meg.

– Ez a Selyem... azt beszélik, őt akarod fegyvernököddé és intéződdé tenni Tollett helyére. Nagyuram, az a fiú egy szajha... egy... hogy is mondjam... egy festett örömfiú óváros bordélyaiból.

Te pedig részeges vagy.

– Nem a mi dolgunk, hogy mivel foglalkozott Óvárosban. Gyorsan tanul, és nagyon okos. A többi újonc először lenézte, de végül elnyerte a bizalmukat, és mindenkivel összebarátkozott. A harcban nem ismer félelmet, ráadásul írni és olvasni is tud. Nem gondoljátok, hogy képes lesz elhozni az ételemet és felnyergelni a lovamat?

– Valószínűleg – felelte Bowen Marsh rezzenéstelen arccal –, de az embereknek nem fog tetszeni. A parancsnok fegyverhordozója hagyományosan jó családból származó fiú, akit kitanít a vezetés fortélyaira. Nagyuram komolyan azt gondolja, hogy az Éjjeli őrség tagjai követnének egy szajhát a csatába?

Jónnak fogytán volt a türelme.

– Követtek már rosszabbat is. A Vén Medve hagyott néhány feljegyzést az utódjának az embereiről. Az Árnyéktoronyban van egy szakácsunk, aki előszeretettel erőszakolt meg septákat. Mindegyik után egy hétágú csillagot égetett a saját bőréhe. A bal karját csillagok borítják csuklótól könyékig, de még a lábikráján is van néhány. A Keleti őrségben van egy férfi, aki felgyújtotta az apja házát, és eltorlaszolta az ajtót. Az egész családja bent égett, mind a kilencen. Akármit is művelt Selyem Óvárosban, ő most már a mi testvérünk, és
igenis
a fegyverhordozóm lesz!

Cellador septon ivott egy kis bort. Othell Yarwick a tőre hegyére tűzött egy kolbászt. Bowen Marsh vörös arccal ült a helyén. A holló csapott egyet a szárnyával.

–
Kukorica, kukorica, megöl!
– rikoltotta.

A főintéző végül megköszörülte a torkát.

– Biztos vagyok benne, hogy nagyuram tudja, mit tesz. Érdeklődhetek a jégcellákban lévő holttestekről? Az emberék kényelmetlenül érzik magukat a közelségüktől. Ráadásul
őrizni
őket? Ez két jó ember elvesztegetése, kivéve, ha attól félsz...

–...hogy felélednek? Imádkozom érte.

Cellador septon elsápadt.

– A Hét irgalmazzon nekünk! – A bor vörös csíkban csorgott le az állán. – Parancsnok, a lidércek borzalmas, természetellenes lények! Torzak az istenek szeme előtt! Te... csak nem
beszélni
akarsz velük?

– Miért, tudnak beszélni? – vonta fel a szemöldökét Jon. – Nem tudom, de nem is érdekel. Lehet, hogy szörnyetegek, de a haláluk előtt emberek voltak. Mennyi maradhatott bennük az emberből? Amelyikkel végeztem, az megpróbálta megölni Mormont parancsnokot. Nyilvánvalóan emlékezett rá, ki ő és hol találja meg. – Jon nem kételkedett benne, hogy Aemon mester azonnal rájött volna, mi a célja; Sam Tarly megrémült volna, de ugyanúgy megérti. – Nemes atyám mindig azt mondogatta nekem, az embernek meg kell ismernie az ellenségeit. Nagyon keveset tudunk a lidércekről, és még kevesebbet a Másokról. Tanulnunk kell.

A válasz nem tetszett nekik. Cellador septon a nyakában lógó kristályt piszkálva szólalt meg:

– Nem hiszem, hogy ez bölcs döntés, Havas parancsnok. Imádkozom a Vénasszonyhoz, hogy emelje fel világító lámpását, és vezessen el a bölcsesség ösvényére.

Havas Jon türelme eddig tartott.

– Biztos vagyok benne, hogy egy kis bölcsesség mindannyiunknak jól jönne. –
Nem tudsz te semmit, Havas Jon.
– Rátérhetünk Valra?

– Igaz hát? – csóválta a fejét Marsh. – Elengedted.

– A Falon túl.

Cellador septon felszisszent.

– A király foglyát! Őfelsége igen haragos lesz, amikor tudomást szerez róla.

– Val visszajön. –
Ha az istenek kegyesek, még Stannis előtt.

– Honnan tudod? – kérdezte támadóan Bowen Marsh.

– Megígérte.

– És ha hazudott? Vagy ha baleset éri?

– Nos, akkor lehetőségetek lesz az ízléseteknek jobban megfelelő parancsnokot választani. Addig azonban attól tartok, el kell viselnetek engem. – Jon ivott egy korty sört. – Elküldtem Óriásvész Tormundhoz, hogy tolmácsolja az ajánlatomat.

– Ha szabad megtudnunk, miféle ajánlatot?

– Ugyanazt, amit Vakondvárosban is tettem. Élelmet, menedéket és békét, ha csatlakozik hozzánk a seregével, együtt harcol velünk a közös ellenség ellen, és segít védeni a Falat.

Bowen Marsh már meg sem lepődött

– Át akarod engedni őket. – A hangján érződött, hogy mindvégig tudta. – Kinyitod a kaput neki és a követőinek. Százaknak, ezreknek.

– Ha annyian maradtak...

Cellador septon a csillag jelét rajzolta a levegőbe, Othell Yarwyck felmordult.

– Egyesek ezt árulásnak neveznék – mutatott rá Bowen Marsh. – Ezek vadak. Vademberek, fosztogatók, erőszaktevők, sokkal inkább szörnyetegek, mint emberek.

– Tormundra ezek közül egyik sem igaz – felelte nyugodtan Jon. – Nem jobban, mint Mance Rayderre. De még ha minden szavad igaz is volna, akkor is emberek, Bowen. Élő emberek, akárcsak te vagy én. Közeleg a tél, uraim, és amikor megérkezik, az összes élő embernek össze kell fognia a holtak ellen.

–
Havas!
– rikácsolta Mormont hollója. –
Havas, havas!

Jon ügyet sem vetett rá.

– Kikérdeztük a ligetből visszahozott vadakat. Néhányan érdekes történetet meséltek egy Vakond Anya nevű erdei boszorkányról.

–
Vakond
Anya? – hökkent meg Bowen Marsh. – Képtelen név.

– Állítólag egy üreges fa alatti buckában van az otthona. Akármi is az igazság, a látomásában egy flottát látott, amelyik biztonságba vitte a szabad népet a Keskeny-tengeren túlra. A harcból menekülők ezrei elég kétségbeesettek voltak ahhoz, hogy higgyenek neki. Vakond Anya egészen Rideghonig vezette őket, hogy ott imádkozzanak és várják a megváltást a tengeren túlról.

Othell Yarwyck harákolt.

– Én nem vagyok felderítő, de... Rideghon állítólag szentségtelen hely. Elátkozott. Ezt még a nagybátyád is említette, parancsnok. Miért mentek volna pont
oda?

Jon előtt egy térkép hevert az asztalon, elfordította, hogy a többiek is lássák.

– Rideghon egy védett öbölben fekszik, természetes, mély kikötőjében még a legnagyobb hajók is horgonyt tudnak vetni. Rengeteg a fa és a kő arrafelé, a vizekben hemzsegnek a halak, nem beszélve a fókák és tengeri tehenek kolóniáiról.

– Mindez igaz, nem is kétlem – mondta Yarwyck –, de nem az a hely, ahol akár egyetlen éjszakát is el akarnék tölteni. Ismered a mesét.

Ismerte. Rideghon jó úton haladt afelé, hogy várossá váljon, az egyetlen valódi várossá a Faltól északra, míg egy hatszáz esztendővel ezelőtti éjszakán el nem nyelte a pokol. Lakóit elhurcolták rabszolgának vagy lemészárolták a húsukért – attól függően, hogy a történet melyik változatát adták elő –, otthonaikat és épületeiket pedig elnyelte a tűz, amely olyan forrón égett, hogy a Fal őrei azt hitték, északon kelt fel a nap. Utána majdnem fél évig hamueső hullott a Kísértetjárta Erdőre. A kereskedők csupán rémálomba illő pusztítást találtak Rideghon helyén, elszenesedett fákat és megégett csontokat, felpuffadt holttestekkel eltorlaszolt vízfolyásokat, és a település fölé magasodó hatalmas szikla barlangjaiból vérfagyasztó sikolyok visszhangoztak.

Hatszáz esztendő telt el azóta az éjszaka óta, de Rideghont még mindig elkerülik. Jon úgy hallotta, a vadak visszafoglalták a helyet, de a felderítők szerint a bozóttal benőtt romok között vérre szomjazó lidércek, démonok és lángoló szellemek kísértenek.

– Menedéknek én sem választanám – mondta Jon –, de ez a Vakond Anya állítólag azt prédikálta, hogy ott találhatnak megváltást, ahol egykor a kárhozattal találkoztak.

Cellador septon lebiggyesztette az ajkát.

– Megváltást csak a Hét adhat. Ez a boszorkány mindőjüket halálra ítélte.

– És ezzel talán megmentette a Falat – tette hozzá Marsh. – Mi most az ellenségről beszélünk. Hadd imádkozzanak a romok között, és ha az isteneik hajókat küldenek a megmentésükre, hogy egy szebb világba vigyék őket, annál jobb. Ezen a világon ugyanis nincs élelem, amivel etetni lehetne őket.

Jon megtornáztatta kardforgató keze ujjait.

– Cotter Pyke gályái időnként elhajóznak Rideghon előtt. Azt mondja, ott nincs semmiféle menedék, csak a barlangok. A
sikoltó barlangok,
az emberei így hívják őket. Vakond Anya és a követői ott fognak meghalni az éhségtől és a hidegtől. Több százan, talán több ezren.

– Több ezer ellenség. Több ezer
vad.

Több ezer ember,
gondolta Jon.
Férfiak, nők, gyermekek.
Egyre nőtt benne a düh, de amikor megszólalt hűvös és csendes hangon beszélt

– Valóban ennyire vak volnál, vagy csak nem akarsz látni? Szerinted mi fog történni, amikor ez a sok ellenség meghal?

Az ajtó fölött a holló rázendített:

–
Meghal, meghal, meghal!

– Elmondom, mi történik – folytatta Jon. – A holtak újra felélednek, száz– és ezerszámra. Lidércként jönnek vissza, fekete kézzel és kéken világító szemmel, és
értünk jönnek majd.
–
Felállt, ökölbe szorította ujjait. – Most pedig elmehettek.

Cellador septon szürke arccal, verejtékezve állt talpra, Othell Yarwyck merev háttal, Bowen Marsh összeszorított szájjal és sápadtan.

– Köszönjük, hogy fogadtál minket, parancsnok.

Minden további szó nélkül távoztak.

Tyrion

A
malac sokkal kezelhetőbbnek bizonyult, mint némelyik ló, amit eddig megült.

A türelmes, biztos lábú állat egyetlen nyikkanás nélkül tűrte, hogy Tyrion felmásszon a hátára, és tökéletesen mozdulatlan maradt, miközben a törpe pajzsért és kopjáért nyúlt. Ám amikor kézbe vette a gyeplőt, és megérintette a sarkával az oldalát, a malac azonnal mozgásba lendült. Csinosnak hívták – Csinos Malac volt a teljes neve –, és már egészen kiskorától fogva szoktatták a nyereghez és a kantárhoz.

A festett páncél hangosan csörömpölt, ahogy Csinos végigügetett a fedélzeten. Tyrion hónalja csatakos volt az izzadságtól, és kövér verejtékcsepp gördült végig orrcsonkján is a túlzottan nagy, rosszul illeszkedő sisak alatt, ám ennek ellenére egy képtelen pillanatig majdnem Jaimenek érezte magát, ahogy kopjával a kezében kilovagol a sorompóba, a napsütésben aranylóan csillogó páncéljában.

A felcsattanó nevetés véget vetett az álmodozásnak. Nem bajnok volt, csak egy malacháton lovagló, botot szorongató törpe, aki néhány rumtól átázott tengerészt próbált szórakoztatni. Valahol lent, a pokolban apja dühöngött, Joffrey pedig kuncogott. Tyrion érezte, ahogy hideg, halott szemükkel figyelik a színjátékot, ugyanolyan mohón, mint a
Selaesori Qhoran
tengerészei.

És már közeledett is az ellenfele. Krajcár a nagy, szürke kutyán lovagolt, csíkos kopjája részegen lengett jobbra-balra, ahogy az állat végigszáguldott a fedélzeten. Pajzsát és páncélját vörösre festették, bár a festék már lepergett és kifakult; a saját páncélja kék volt.
Nem az enyém. Negyedrézé. Remélem, soha nem is lesz az enyém.

Tyrion megsarkantyúzta Csinost, hogy még nagyobb sebességre ösztökélje, miközben a tengerészek hangos kurjongatással biztatták. Hogy bátorították, vagy inkább gúnyolódtak rajta, nem tudta volna megmondani, bár sejtette, melyikről lehet szó.
Miért engedtem egyáltalán rábeszélni magam erre a komédiára
?

Pedig tudta a választ A hajó tizenkettedik napja vesztegelt teljes szélcsendben a Bánat-öbölben. A legénység hangulata pocsék volt, és még jobban elromlott, amikor lecsökkent a napi rumadagjuk. Túl sok idejük maradt a vitorlák foltozására, a lyukak betömésére és a horgászatra. Jorah Mormont hallotta, hogy arról mormognak egymás közt, a törpeszerencse cserbenhagyta őket. Bár a hajó szakácsa időnként még megdörzsölte Tyrion fejét abban a reményben, hogy attól talán feltámad a szél, a többiek csak dühösen meredtek rá, amikor az útjukba került. Krajcár még rosszabbul járt, mivel a szakács valamiért úgy gondolta, egy törpe lány mellének a megtapogatása talán újra meghozhatja a szerencséjüket. Ráadásul ő is
szalonnának
kezdte nevezni Csinost, ám ez a tréfa sokkal jobban hangzott Tyrion szájából.

– Meg kell őket nevettetnünk! – kérlelte Krajcár. – El kell érnünk, hogy kedveljenek minket! Ha szórakoztatjuk őket, könnyebben felejtenek.
Kérlek,
nagyuram! – És valami rejtélyes oknál fogva beleegyezett.
Biztosan a rum miatt.
A kapitány bora fogyott el elsőként, és Tyrion Lannister hamar felfedezte, hogy a rumtól sokkal gyorsabban be lehet rúgni, mint a bortól.

Magára öltötte hát Negyedréz festett fapáncélját, meglovagolta Negyedréz malacát, miközben Negyedréz húga utasításokkal látta el, hogyan játssza a szerepét az előadásban. Volt az egészben valami finom irónia, mivel Tyrion egyszer már kis híján elveszítette a fejét, amikor nem volt hajlandó ráülni a kutyára, hogy szórakoztassa kifacsarodott ízlésű unokaöccsét. Ám egy malac hátán lovagolva valahogy nem tudta értékelni a helyzet humorát.

Krajcár kopjája éppen időben ereszkedett le, hogy a tompa hegy telibe találja Tyrion vállát; saját fegyvere hangos csattanással pattant le a lány pajzsának szegélyéről. Krajcár nyeregben maradt, ő nem – de végeredményben ez is volt a terv.

Könnyű, mint leesni egy malacról... bár
erről a malacról leesni sokkal keményebbnek bizonyult, mint gondolta volna. Tyrion zuhanás közben összegömbölyödött, ahogy Krajcár tanácsolta, de a leérkezéskor még így is ráharapott a nyelvére, és a vér elöntötte a száját. Úgy érezte magát, mintha ismét tizenkét éves lenne, és Casterly-hegy nagytermének étkezőasztalán hányná a cigánykerekeket. Akkor a durva tengerészek helyett Gerion nagybátyja volt mellette, és hangosan méltatta produkcióját. Szórványos és nem túl lelkes nevetést hallott, össze sem lehetett hasonlítani azzal a kirobbanó kacajjal, ami Krajcár és Negyedréz előadását kísérte Joffrey esküvőjén. Néhányan dühösen mormogtak.

– Orrnélküli, ugyanúgy lovagolsz, ahogy kinézel: rondán! – kiáltotta valaki az első felépítményről – Nem vagy elég tökös, hagyod, hogy egy lány legyőzzön!

Biztosan rám fogadott,
gondolta Tyrion. Annyiban hagyta a sértegetést Annak idején sokkal rosszabbakat is hallott.

A fapáncél miatt csak nehézkesen tudott felállni, úgy kapálózott, akár egy hátára borított teknősbéka. Ezen legalább nevettek a tengerészek.
Kár, hogy nem törtem el a lábam, akkor üvöltve hahotáznának. És ha ott lettek volna az árnyékszékben, amikor átlőttem apám beleit, akkor a nevetéstől vele együtt fosták volna tele a gatyájukat. A lényeg, hogy az átkozott fattyúk röhögjenek.

Jorah Mormont végül megkönyörült Tyrionon, és talpra állította a törpét.

– Most ostobának néznek.

Ez volt a cél

– Nehéz hősnek látszani, amikor egy disznón lovagolok. – Tyrion kioldotta sisakja szíját, levette a fejfedőt, és véreset köpött oldalra. – Mintha a fél nyelvemet leharaptam volna.

– Legközelebb szorítsd össze erősebben a fogad – vonta meg a vállát Mormont. – Igazság szerint láttam már nálad rosszabb kopjaforgatókat is.

Ezt vegyem dicséretnek
?

– Leestem a rohadt disznóról, és beleharaptam a nyelvembe. Mi lehet ennél rosszabb?

– Például ha egy szilánk a szemedbe fúródik, és meghalsz.

Krajcár közben leszállt kutyájáról, a hatalmas termetű, Ropogtató

névre hallgató állatról.

– Nem az a lényeg, hogy jól forgasd a kopját, Hugor. – Mindig ügyelt rá, hogy mások előtt Hugornak hívja. – A lényeg, hogy nevessenek és pénzt dobáljanak.

Szegényes fizetség a vérért és a zúzódásokért,
gondolta Tyrion, de ezt inkább megtartotta magának.

– Abban is felsültünk. Senki nem dobott pénzt. –
Még egy krajcárt, egy negyedrezest sem.

– Majd fognak, ha mi is jobbak leszünk. – A lány levette a sisakját, egérbarna hajtincsek omlottak a fülére. A vastag szemöldök alatt a szeme is barna volt, arca sima és kipirult. Egy bőrtasakból kivett néhány szem makkot Csinos Malacnak. Az állat a kezéből ette meg, közben boldogan röfögött. – Ha majd Daenerys királynőnek adjuk elő, meglásd, hullani fog az ezüst.

A tengerészek közül néhányan feléjük kiabáltak, és sarkukkal a deszkákon dobolva követelték az újabb menetet. A hajószakács volt a leghangosabb, mint mindig. Tyrion fokozatosan megutálta a férfit, még ha ő volt is az egyetlen szóba jöhető
cyvasse-
játékos a koggán.

– Látod, kedvelnek minket – mondta Krajcár apró, reménykedő mosollyal. – Megpróbáljuk újra, Hugor?

Tyrionnak már a nyelvén volt a visszautasítás, de az egyik tiszt kiáltása megmentette. Délelőtt volt, és a kapitány újra ki akarta küldeni a csónakokat. A kogga hatalmas, csíkos vitorlája ernyedten lógott az árbocon, ahogy már napok óta, de reménykedett benne, hogy valahol északon sikerül megtalálniuk a szelet. Ami evezést jelentett. A csónakok azonban aprók voltak, a kogga viszont nagy; a vontatás fárasztó, izzasztó és kimerítő munka, a kezek kisebesedtek, a hátak megfájdultak tőle, és eddig semmit nem sikerült elérniük vele. A legénység gyűlölte, és Tyrion nem tudta hibáztatni őket

– Az özvegynek egy gályára kellett volna felraknia minket – mormolta. – örülnék, ha valaki kiszabadítana ezekből az átkozott deszkákból. Úgy érzem, mintha egy szálka fúródott volna a farkamba.

Mormont nem túl lelkesen segített neki, míg Krajcár visszaterelte a kabinba a kutyát és a malacot

– Megmondhatnád a hölgyednek, hogy tartsa zárva és eltorlaszolva az ajtaját, amikor odabent van. – Ser Jorah kioldotta a fa mellvértet a hátpáncéllal összekötő szíjak csatjait. – Mostanában túl sokat hallok oldalasról, sonkáról és szalonnáról.

– Az a disznó a megélhetése felét jelenti.

– Egy ghisi legénység a kutyáját is megenné. – Mormont széthúzta a vért lemezeit. – Csak szólj neki.

– Ahogy akarod. – Tyrion zubbonyát átáztatta az izzadság, a ruha hozzátapadt a melléhez. Jól jött volna egy kis szellő. A fapáncél ugyanolyan forró és nehéz volt, mint amennyire kényelmetlen. A fele mintha régi festékből állt volna, egyik réteg a másik fölött, vagy száz újrafestés nyoma. Emlékezett, hogy Joffrey esküvőjén az egyik lovas

Robb Stark rémfarkasát viselte, a másik pedig Stannis Baratheon színeit. – Szükségünk lesz mindkét állatra, ha Daenerys királynő előtt akarunk megküzdeni. – Ha a tengerészek elhatározzák, hogy lemészárolják Csinos Malacot, sem ő, sem Krajcár nem fogják tudni megakadályozni... de Ser Jorah kardja talán elgondolkodtatja őket.

– Így akarod megtartani a fejed, Ördögfíóka?

– Ser Ördögfíóka, ha szabad kérnem. És igen. Amint őfelsége felismeri a valódi értékeimet, a keblére ölel. Elvégre szeretetre méltó kis fickó vagyok, és sok hasznos dolgot tudok a családomról. Addig azonban le kell kötnöm valamivel.

– Bolondozhatsz, amennyit csak akarsz, az nem mossa le a bűneidet. Daenerys Targaryen nem holmi butácska fruska, akit tréfákkal és mutatványokkal félre lehet vezetni. Úgy kezel majd, ahogy megérdemled.

Remélem, nem.
Tyrion felemás szemével Mormontot tanulmányozta.

– És téged hogy kezel majd ez az igazságos királynő? Meleg öleléssel vár, kislányos fecsegéssel, netán egy hóhér bárdjával? – A lovag nyilvánvaló zavara láttán elvigyorodott. – Komolyan azt várod, hogy elhiggyem, a királynő ügyében jártál abban a bordélyban? Hogy fél világ távolságból akartad őt oltalmazni? Vagy lehetséges, hogy menekülsz, hogy a te sárkánykirálynőd kergetett el maga mellől? De miért tette volna... ó, várj, hiszen te
kémkedtél
utána! – Tyrion kuncogott. – Úgy akarod visszavásárolni magad a kegyeibe, hogy átadsz neki engem. Azt kell mondanom, ez nem valami jól átgondolt terv. Úgy is fogalmazhatnék, valami részeg kétségbeesés szülhette. Talán ha Jaime volnék... Jaime az ő apját ölte meg, én csak a sajátomat. Azt hiszed, Daenerys majd kivégez engem, neked pedig megbocsát, pedig a fordítottjára is ugyanakkora az esély. Talán
neked
kellene felugranod arra a malacra, Ser Jorah. Ölts fel egy bolondruhát, mint Florian...

A megtermett’lovag ütésétől megreccsent a nyaka, és olyan erővel repült oldalra, hogy a feje visszapattant a fedélzeti deszkáról. Bizonytalanul emelkedett fél térdre, vér ízét érezte a szájában. Kiköpött egy letörött fogdarabot.
Napról napra szebb leszek, de azt hiszem, sikerült érzékeny pontra tapintanom.

– Csak nem valami sértőt mondott a törpe, ser? – kérdezte Tyrion ártatlanul, miközben kézhátával letörölte a vért felhasadt ajkáról.

– Undorodom a szavaidtól, törpe! – mordult rá Mormont. – Még maradt néhány fogad» ha meg akarod tartani őket, az utazás végéig maradj távol tőlem!

– Ez nehéz lesz, egy kabinban alszunk.

– Akkor keress magadnak más alvóhelyet. A raktérben, a fedélzeten, mit bánom én! Csak tűnj el a szemem elől!

Tyrion talpra állt.

– Ahogy kívánod – mondta vérben úszó szájjal, de a lovag addigra már távozott, léptei súlyosan dobbantak a fedélzeten.

Odalent a hajókonyhán Tyrion éppen rummal és vízzel kezelte a száját, és fájdalmas grimasszal tűrte az alkohol csípését, amikor Krajcár rányitott.

– Hallottam, mi történt. Megsérültél?

Megvonta a vállát.

– Némi vér és egy törött fog. –
De azt hiszem, én súlyosabb sebeket okoztam. –
És ez egy lovag. Sajnálattal kell mondanom, hogy Ser Jorah-ra nem nagyon számíthatunk, ha védelemre lenne szükségünk.

– Mit tettél? Ó, vérzik a szád! – Elővett egy kendőt a ruhája ujjából, és a sebre szorította. – Mit mondtál neki?

– Néhány igazságot, amit Ser Bezoár nem hallott szívesen.

– Ne gúnyolódj vele. Hát te
semmit
sem tudsz? Nem beszélhetsz így a nagy emberekkel!
Bánthatnak.
Ser Jorah akár be is dobhatott volna a tengerbe. A tengerészek meg nevetve nézték volna, ahogy megfulladsz. Sokkal óvatosabbnak kell lenned a nagyok közelében. Tréfálkozz és légy kedves velük, hogy mindig mosolyogjanak, nevettesd meg őket, apám mindig ezt mondta nekem. A te apád soha nem mondta, hogyan viselkedj a nagyok között?

– Atyám őket hívta kisembereknek – felelte Tyrion –, és nem mondhatnám, hogy hajlamos volt a tréfálkozásra. – Ivott még egy korty vizezett rumot, megforgatta a szájában, majd kiköpte. – De értem, mit akarsz mondani. Sok mindent kell tanulnom a törpelétről. Talán két kopjaharc és disznólovaglás között taníthatnál.

– Úgy lesz, nagyuram. Örömmel. De... mik voltak azok az igazságok? Miért ütött meg ilyen erősen Ser Jorah?

– Természetesen a szerelemért. Ugyanazért, amiért én is megfőztem azt az énekmondót. – Shaere gondolt, a lány tekintetére, miközben összeszorította a nyakán az öklére tekert láncot. Az aranykezekből álló láncot.
Mert az aranykéz oly hideg, de az asszony karja felhevít.
– Te még szűz vagy, Krajcár?